Ha többnyire otthon vagy, vagy otthon kell dolgoznod, akkor még rosszabb a helyzet.
Az elmagányosodást kevesen viselik jól, hiszen nem erre születtünk.
Együtt sokkal jobb az élet, hisz van kinek adni magunkból, van, aki meghallgat és akit te meghallgatsz.
Hirtelen mindez tovatűnt, de az emlékek , az együtt töltött idő minden pillanata felidéződik benned napról napra.Ez természetes, nem is kell ellene küzdeni, csak fontos, hogy szép lassan azért a dolgokat engedd kicsit távolodni.
Ez nem azt jelenti, hogy már nem emlékezel , és már nem érzel édes fájdalmat, hanem csak hogy kicsit , szép lassan kezded átvenni az irányítást a saját életed felett. És ez előbb utóbb elkerülhetetlen.
Nyitni kell kifelé, hogy gyászod érzésének feldolgozása közben ne magányosodj el teljesen.
A magány csak néha jó, akkor, amikor te magad úgy érzed, most már kicsit vissza szeretnél vonulni, és nincs szükséged senkire, hogy melletted legyen. Igen, ilyenkor kimondottan kell az egyedüllét, egy ideig.
Viszont ha belesüppedsz a bánatba, gyászba, lelki fájdalmadat magadnak és megint csak magadnak tartogatod, nem biztos,hogy a legjobb úton jársz a vigasztalás felé.
Ugyanis kellenek a barátok, kell egy kis kimozdulás, egy élmény, legyen az egy múzeum, egy színház, vagy mozi, kiállítás, bármi.
Nekem cca egy év kellett ahhoz, hogy újra érezzem magamban az igényt arra, hogy eljárjak valahová, és ne csak a munkának és az otthoni tennivalóknak éljek. Lehet, hogy nálad ez az idő rövidebb, lehet, hogy hosszabb. Ha érzed magadban kicsit is a vágyat, ne legyen lelkiismeret furdalásod, hanem engedj neki !
Ezzel semmi rosszat nem teszel senkinek, de magadnak igen, ha csak a magányt választod.
Társas lény vagy, és egészen biztos, hogy elveszített szeretted sem akarná, hogy ezentúl már örökös magányban élj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése