Életnovella: A halál színes ruhája

 

Fogadd szeretettel ezt a kis novellát, melyet a  halál és a temetőbe járás "szokása" ihletett.

Puha, megkopott fényű tűlevelek roppannak tompán a lábuk alatt, miközben a temető széles főbejárata felé igyekeznek -  külön-külön irányból.

Már megint a temető - gondolja Zsófi néni keserűen, fekete ruhájába itt-ott belekap a szél.

Kezében koszorú.
Süt a nap, fényesen hideg , éles idő van.

ÚJRA ITT, A TEMETŐBEN -   sóhajtja melankolikus, fáradt  félmosollyal a fiatal nő gondolatban, pasztellrózsaszín kardigánjában, csinos bordó szoknyájában.
Friss, vágott, színes csokrot visz, amilyen Ő maga is. Mivel itt szinte senki sem figyel rá, úgy gondolja, ő is megengedheti magának, hogy ábrándosan elnézzen az emberek fölött. Épp ezért nem is veszi észre Zsófi nénit, aki kissé lehajtott fejével, mintha csak nem akarna tudomást venni a világ létezéséről, elpötyög mellette.
Utolsó pillanatban a felismerés mégis megtörténik. Egymás arcába, szemébe néznek.
-  Zsófi néni !  De régen nem találkoztunk ! – a fiatal nő félszeg puszit adna, de igazából nem örül a találkozásnak.  Nincs kedve csevegni, Zsófi nénitől viszont – tudta - képtelenség szabadulni.

-  Erikám, Erikáááám !! – a második erika már nyűgösen és szürkén hangzott, őszintétlen örömöt sem mímelve.  -  Szegény Miskámhoz jövök, tudod, már két éve gyászolom, hetente háromszor is jövök, hát képzelheted, milyen fárasztó ez nekem, ezzel a lábammal! -  és mintha csak újra meg akart volna bizonyosodni duzzadt térde állapota  felől, lefelé fordította tekintetét. Erika is önkéntelenül odanézett.

- De Zsófi néni, miért kell ennyiszer jönni, ha így fáj a lába ? Miska bácsi biztos nem várná el, igaz ?  -  arcán   cinkosan  jóindulatú mosoly.
- Ah, megszúrt ! – kiált fel Zsófi néni, csúnyán nézve Erikára, mintha csak Ő lenne az oka a kezében lévő fenyőkoszorú szúrós mivoltának.
- Tudd meg- folytatja kioktató hangon – én minden héten háromszor teszem meg ezt az utat, és akkor is ha esik, ha fúj, ha hideg van, érted ? Én nagyon szerettem az én uramat ! - Az „ént” többszörösen kihangsúlyozta, olyan  acélosan kemény  pillantással, ami egy repülőgépszárnyat is maga mögé utasított volna.- Gondozom a sírt, ültetek virágokat . Kell ez , kell ez nekem. Igy meg is nyugszom kicsikét, bár- Isten látja lelkem- én mindig jó voltam az én uramhoz életében is – fejezi be elégedetten monológját.

Erika nem tudja, mit mondjon, mert jóérzése tiltakozna , hogy pont itt valami elmarasztalót  szóljon  a temetőben történő látogatások sűrűségének és a szeretetnek bárminemű vélt összefüggéséről, de végül mégsem állja meg, hogy kifejtse véleményét.

- Én, Zsófi néni-  kezdi óvatosan – nem járok ki Péterhez ,csak nagyon ritkán, de higgye el, ezen semmi nem múlik ! Mindennap vagy havonta, vagy évente, vagy soha, mit számít ?!  Van a szívben szeretet vagy nincs ?  Ez a fontos. És ha van, akkor otthon a fürdőkádban, vagy a konyhaasztalnál éppúgy gondolhatunk rájuk!

Persze, amikor kijövök -  folytatja szelídebben  - az jó.  - Elmosolyodik. 
-  Hogy itt lehetek, érezhetem a temető egyedi, vigasztaló hangulatát -   és karjával egy önkéntelen, ölelő mozdulatot tesz, mintha magához akarná ölelni az összes sírt, minden virágot, a hirtelen szétrebbenő madarakat, a fenyőillattól telt, lélegző csöndet.
- Itt úgy érzem kicsit, mintha vele lennék. De otthon is, mindig vele vagyok.

Egy gesztenye most tompa puffanással esett a földre. Erika fölveszi. Jelet látva benne, mosolyra húzta száját:

-Látja? – mutatja Zsófi néni felé. -  Egy gesztenye. Semmi, de én mégis tudom, hogy Ő küldte nekem.

- Badarság, Erikám, de még milyen! Nincs semmi, de semmi odaát, érted ? A fekete föld, a sötétség, a hideg, az igen. -  Megborzongott. Hirtelen ránézett Erikára.

- Te miért nem jársz feketében? – kérdezte hirtelen váltással, támadóan, mintha csak most tűnne szemébe Erika színes ruhája. -  Hisz csak nem rég ment el az urad , nem ? Erikám, te nem hordasz gyászt? -  Nézése nyíltan és szemrehányóan rosszalló .

- Nem másoknak gyászolok. A külvilágnak nincs semmi köze a gyászomhoz , lelki fájdalmamhoz.-  Erika hangja hideg és éles. Hirtelen szenvedélyes szél támad, a levelek őrülten táncolnak vékonyka kis ágaik körül. Porfelhő sötétíti el a keskeny utat. Minden kísértetiesnek látszott.

- Gyönyörű! -  szakadt ki Erikából.

- Jön a vihar. – Zsófi néni szeme komoran összeszűkül, arcán a ráncok átrendeződnek, szája egyenes, mint a vasúti sín.

- Én erre megyek – Erika kezével jobbra int, majd fordul. – Csókolom, Zsófi néni.

Az utak kettéválnak. Erika elindul és nyugodt léptekkel halad az egyszerű, kicsi, de ízléses sírhely felé.

Odaérvén megsimogatja a fejfát, leguggol, hogy a színes virágokat elrendezze a kerámiavázában. Megmagyarázhatatlan boldogság önti el. Gyászt nem érez már.A láthatatlan fények körülölelik, a hűlő levegő ellenére melegséget érez.

Zsófi néni elindul, fáradt léptekkel folytatja útját megboldogult Jenője végső nyughelye felé, szívében fekete, nyugtalan érzésekkel. A megszürkült sírboltra ráhelyezi a fehér szegfűkből készült kis koszorút. Leül a padra, elmereng. Folynak a könnyei.

Minden héten háromszor.